Varietas delectat, avagy: a polikreativitás elviselhető nehézsége

Annak idején, amikor egyetemre jártam, egynémely oktatóm (no, én ebből a néhány esetből általánosítva nem vennék reprezentatív mintát) azt találta nekem mondani, hogy a polihisztorság ideje lejárt, és aki mindenbe csak belecsipeget, az kontár marad. Énnekem már akkor, zsenge huszonéves koromban szöget ütött a fejembe a gondolat, vajon így van-e ez, s nem éppen az iránymutató beszűkülés az, aminek a nyomán nagy eséllyel szakbarbárrá válhat valaki, s e beszűkült szakértelem vajon mennyire lesz, akár a tudomány, akár a művészetek terén életképes, versenyképes és piacképes, valamint: példamutató; vajon megengedheti-e magának egy tudomány, egy művészet vagy akárcsak egy kézműves hobbi művelője, hogy csak egyes dolgokhoz értsen, mint annak idején a szocialista munkamegosztásban: ne fejezzen be egy ékszert, mert ő nem tud befoglalni egy követ, vagy: a lánckészítéshez már nem ért; ne készítsen hímzéses terítőt horgolással, mivel csakis a hímzéshez ért; vagy ne is gondoljon arra, hogy vegyes technikákkal dolgozik a festészetben, vagy akvarellista létére az olajfestéshez is értsen, mivelhogy csak az egyes médiumok egyenkénti viselkedését és fogásait ismeri, vagy kimondottan csakis egyre „szakosodott”.

Lehet abban valami ráció, hogy mindenben nem lehet az ember tökéletes, és abban is, hogy a sokfelé osztódás az idő és az energia korlátossága miatt a tökéletesedés ellen hat, de én szívem szerint egyáltalán nem volnék annak pártján, hogy megfojtsam a kreativitást a kísérletező kedv megnyirbálásával, nem beszélve arról, hogy ami már egyszer rutinná vált, az többé-kevésbé favágó munka lesz, unalmassá válik és kevés embert, vagy kevés invenciózussággal rendelkező embereket elégít csupán ki.

Természetesen, az általam itt propagált polikreativitás lehet extenzív, ill. intenzív is; azaz akár egyetlen művelt hobbi kapcsán is elmehetünk a legváltozatosabb részletekig, nem feltétlenül kell az anyagokat és a stílusunkat egyfolytában változtatgatni. Mégis, az extenzív polikreativitás számlájára írnám azt a szabadságot, amit ez megad annak az embernek, aki bármihez is nyúljon, a feltaláló, a kísérletező gyermeki szemmel és kedvvel nézi a dolgokat; ugyanis azon intenzív növekedés, amely mintegy egyre táguló, koncentrikus köröket ír le egy már gyakorolt tevékenység bővülése folyamatában, előbb vagy utóbb túllépi a saját határait, és a harcászati actio radius hasonlatossága mintájára, annak negatív kihatásai következtében, a „birodalom” összeomlik. És persze, hogy nem lehetne elszámolni leginkább a reneszánsz mesterek többségével, ha mindig mindenki megmaradt volna a kaptafánál, és csak a kályhától lett volna képes elindulni.

A poli- előtagot általában a sokoldalúságra értjük, de meg jegyezzem, hogy szerintem a polikreatív ember nem polihisztor, polizseni vagy poliglott; nem a specializálódás variációiban sokoldalú, hanem a poli-sága, hogy magyartalanul fogalmazzak, inkább azt jelenti, hogy nagyon kreatív, vagyis hiperkreatív, ill. abban, hogy szertelen, multikreatív. Még addig is elmerészkedhetünk, hogy a művésziesség leglényege ez a fajta polikreativitás, hiperkreativitás és multikreativitás; anélkül variál, hogy a saját, egyedi, önnön magára jellemző stílusjegyeit bármikor is meghazudtolná; - és bocsánatot kérek tanult társaimtól, de ez utóbbira épp úgy képes csak, hogy zárójelbe teszi azt, amit tanult, és kizárólag önmagából indul ki, amikor ilyenmód újít. Ahogy ezt Picasso is kifejezte, - ki szereti, ki nem, én nem annyira, de azt el kell ismerni, hogy itt a fején találja a szöget: „Tanuld meg a szabályt, mint diák; hogy aztán megszeghesd, mint profi.”

Persze, a profi ma sok esetben kizárólag iskolás profit jelent, ahol szabályokat áthágni, végső soron, nem lehetséges; így kérdéses, mennyire érdemes beledolgozni magunkat különféle iskolákba, ha a végén úgysem tud az egyéniségünk kibontakozni, ha egyébként az erre vonatkozó iniciációt és képességünket el nem veszítjük teljesen azon folyamatban, amelynek során mindenben tartjuk magunkat a szabályokhoz. Nem égnek-e belénk a mester fogásai? Vagyunk-e annyira bátrak, hogy túlszárnyaljuk a mestereinket? Vagy ez a kérdés jobb fordítva feltéve: nem csakis olyan mesterekre volna-e szükség, akik a tanítványban nemcsak önmaguk folytatását látják, hanem az újabb generáció kitermelésével a tehetség azáltal képes az új arcát megmutatni, hogy inkább a mester lehet büszke a tanítványára, és nem fordítva? Hogy arról már ne is szóljunk, hogy alapvetés kellene legyen a szellemi szabadság biztosítása mellett az, hogy a mester a fiatalabb generációra semmi esetre se legyen szakmailag féltékeny…

Nem szeretem ezt a szót: mester… folyton egy zenmester jut eszembe, aki olyanmód ébreszt rá az ő saját igazságaira, amit ő látott be és úgy, annak idején az ő mesterétől, hogy kupánvágták, éppen ezért ő is csak arra képes, hogy kupánvágja a tanítványát, hogy ne csak igazságokat, hanem csillagokat is lásson. Biztos-e az, hogy amit meg kell látni, az ott van elásva egymást kupánvágó mesterek hosszú sorában, és a hagyomány átöröklődése egy bizonyos volumenben vagy rossz módszertan nyomán biztos-e, hogy a fejlődést képviseli? S nem éppen egyes gyermeki szájakra kell odafigyelni, ahelyett, hogy véneket hallgatunk? Engem őszintén meglep az, amit a gyerekektől olykor tanulni lehet; néha olyan kézenfekvőn tudják és egyszerűen, kifejezni azt, amit mi felnőttek a sok összelapátolt elméletünk miatt már elfelejtettünk! Így egy mester iránt kiépült bizalom a tanítvány részéről nem azt előfeltételezi inkább, hogy a mester kellően odafigyelt a tanítványára és díjazta újító ötleteit?

Tisztában vagyok vele, hogy amit itt előadok, az egy magányos farkas filozófia, tekintve hogy a tanítók, a tanárok és a mesterek nagy része még ma sem ilyen, és nem feltétlenül kell kimondottan rólam példát venni. De valahogy úgy érzem, hogy ha több olyan ember volna a társadalomban, aki meri vállalni önmagát, legalább a művészetek és a kézművesség terén, ez a világ már sokkal előrébb tartana.

A sokat emlegetett alkotói flow szabadsága abszolút kiteljesedik ebben a fajta polikreativitásban. Miért? És hogyan? Ahol a rutin blokkot képezne és ellene hatna az alkotói szabadságnak, ott rögtön belép a variáció, és megakadályozza ezt. Így az ember zavartalanul folytathatja a folyamatot, amit elkezdett egy másik síkon, vagy egy másik dologgal és nem lesz az alkotói kreativitásának határa. Lehet, hogy ez fárasztónak tűnik első hallásra, de véleményem szerint a soha semmivel sem betelő művészlélek legmagasabb szabadságvágyát és igényeit elégíti ki ez a fajta filozófia, miáltal is, léte „elviselhetetlen könnyűségét” tevékenysége elviselhető nehézségeiben oldja fel.

Való igaz, én költőként, irodalomszerető emberként, „bölcsészként” indultam, és elég sokat ideologizáltam az életben ahhoz, hogy így negyven fölött már megtanuljam a valóságos és gyakorlati dolgokat tisztelni. Egyre inkább azt hiszem, hogy a belső, kimondottan csakis szellemi dolgokhoz kötődő utak az objektiválódás hiányában kifulladnak; a szavak, először csak kifejezhetetlenné, majd később feleslegessé is válnak. Engem feltétlenül a tárgyi művészet volt, ami megmentett a lassú lelki haláltól, az elsorvadástól, önmagam marcangolásától és vájkálásától; az élet folyamatába szervesen beépített gyakorlati művészeti tevékenység az, ami szükségtelenné teszi a további elméleti hogyanok elgondolását. Én mindenkit próbálok arra buzdítani, amióta erre rájöttem, hogy a „hogyanokat” feltétlenül gyakorlati tevékenységek konkrétumaiban élje ki, s ne elméleti figurázásokban, révedezésekben, neadjisten önmagát stresszelő, agykontrollos parancsszavakban; mert ez utóbbiaktól nem változik semmi sem, - a fölös pörgés, ami épp abból adódik, hogy az emberek érzik a jelen és a mindennapok sivárságát, nem marad abba, sőt, vagy még jobban felgyorsul, vagy az ember teljes apátiába és nihilbe zuhan.

Azt hiszem, azzal mind egyetértünk, hogy mindannyian egyetlen dolgot keresünk, és ez a harmónia, a lelki béke. A körülöttünk levő világ azonban frusztrációkba zavar bele minket. Nem tudunk tudomást nem venni róluk, csak tompítani tudjuk azon dolgok hatását, amik azért nem szabad, hogy érdekeljenek minket, mert éppen lélekkincsünket, a lelki békénket teszik bizonytalanná, dúlják fel. Nos, véleményem szerint, egy kiüresített belső terepet könnyebben betölt egy harsogó, turbulens külvilág, így a lélek kiüresítése és az életednek, a környezetednek egy egészen igénytelen szintre történő leszállítása nem lehet megoldás, mert ezt az ürességet óhatatlanul betölti majd szellemi szinten épp az, amitől óvakodtál, amivel nem akarsz foglalkozni, mert zavar. Így örökös „harcra” kényszerülsz és feleslegesen felmorzsolod magadat.

Így a polikreativitás, az, hogy a saját érdeklődéseidnek megfelelő tevékenységeket extenzíven és intenzíven kiszélesíted, a leghatékonyabb módja a szellemi önirányításnak és ha lehet ezt így fogalmazni, a legnagyobb hadüzenet a zavarkeltő tényezőknek, nem beszélve arról, hogy nemcsak saját magadnak, de másoknak is hasznos lehetsz, hiszen produktív értéket állítasz elő.

A polikreativitást a leginkább jellemzi egyfajta gyermeki kíváncsiság. Aki sokat markol, keveset fog, tartja a közmondás, de ez nemigen igazolódik be például gyermekkorban, s kivált olyan gyermekek esetében, kiknek nem alszik meg a szájában a tej. Minél több mindenbe fogsz, annál inkább kielégül lelked sóvárgása; s nem feltétlenül kell ezeknek túlzottan költséges dolgoknak lenniük. Nézzük meg, ahogy a gyermekek a táborban, ha megunták a labdázást, vagy más sportot, olcsó zsinegből vagy kenderből szőnek-fonnak karkötőt; aztán krétával ugróiskolát rajzolnak az aszfaltra; később gesztenyebábokat készítenek gyufaszálból és lehullott gesztenyékből; megint mások kitalálnak valami más kreatív játékot, hogy elűzzék az unalmukat, és sokszor még a felnőtt beavatkozása sem kell hozzá, mert a gyerekek saját maguktól képesek hatékonyan lefoglalni magukat. Igaz, hogy ezen sokat változtatott már az információs kultúra, de megfigyelésem szerint még nem volt képes teljesen kiölni a gyermekekből a természetközeli és spontán megközelítéseket, amik, lehet, egyre csökkenő tendenciában, de még mindig meghatározzák a gyermeki érdeklődés fókuszát.

Az én korosztályom számára, aki féllábbal még benne lógott ebben a természetközeli és természetesebbnek mondható spontán világlátásban és -megélésben, de mivel viszonylag korán belecsöppent a felgyorsult világba, a modern technikától sem teljességgel ódzkodik, mindig az volt a nehézség, hogy a bőrén érezte e két világ találkozását, s hogy miként lehet ennek ellentmondásait feloldani.

Én már közel tíz-tizenöt éve elkötelezett híve vagyok a kézművességnek. Vannak csak kimondottan kézzel művelhető szakmák, amelyekben a hagyományőrzés a leginkább megmutatkozik. Sajnos sok művészet, szakma, hobbi átmegy a gépiesítésen, aminek egyértelmű és elkerülhetetlen következménye a széria- és tömeggyártás. Az ötvösségbe is belecsipegetvén, elkeserítő látnom a 3D-s nyomtatók és a lézergravírozók korában, hogy mennyire csak a precizitás és a tökéletesség igényével próbálunk megfelelni a legújabb kor esztétikai követelményeinek; viszont elsikkad az a fajta egyéniség, újító invenciózusság, ami egy kézművest mindig is jellemzett, és megkülönböztetett egy iparostól, noha, meglehet, kézzel nem lehet annyira szabályosan tökéleteset alkotni, s főleg nem annyi idő alatt, mint géppel. Szerintem a továbbiakban óriási kihívás lesz minden kézművesként ténykedő és a hagyományokat megőrizni és továbbvinni igyekvő kreatív ember számára, hogy versenyben maradjanak a termékei a kimondottan gépi előállítású termékekkel szemben; mert nagyon úgy néz ki, hogy a világ rohamléptekben az utóbbi felé rohan. S ebben is a polikreativitás nehézségével szembesül, mert ugyanaz a termék kézzel előállítva több munkát, nagyobb fizikai elhasználódást, magasabb termékárat, így lehetségesen kisebb jövedelmet jelent, ami sokakat elhajt efelől, és elkedvetlenít.

Ugyanakkor sok esetben nemcsak a különböző alkotók sokféleségében, sokszínűségében, és nemcsak a különböző termékek sokféleségében és sokszínűségében és szinte végtelen variációiban és fantáziadús megvalósításaiban, hanem az egyes alkotókon belül is megfigyelhetjük ezt a rugalmasságot a sokszínűségre, a merész újításokra, a sokrétű variációkra, arra, hogy ne laposodjunk el egy sablon szerint, hogy ne váljunk szériagyárossá, hogy minél több egyediség létesüljön, ami az egyéni ízléseket nagyobb eséllyel és alkalmazkodóképességgel hajlandó kiszolgálni. Én magam is ezt az utat járom, festek és rajzolok, hímzek és horgolok, ékszert készítek és az ékszerkészítésen belül is sok minden megpróbáltam már. Számomra egy próba nem próba; és a sikertelenség vagy nem tökéletes kivitelezés csak egy jelzőkaró annak tekintetében, hogyan lehet a dolgokat még szebben, jobban létrehozni.

És amint a természetben megfigyelhetjük azt a végtelen variálódást, ami még ma is tudományosan teljességgel lekövethetetlen, s épp ezért tán úgy véljük, magától nem is jöhetett létre, csak Isten által vagy valamilyen, az emberinél magasabb intelligencia által, - a variációk eme végtelen sokasága az, ami gyönyörködtet, ahogy a régi jó latin mondta: varietas delectat; így hibázni, szabálytalannak lenni, nem lenni tökéletesnek, nem lenni „profinak”, csak sok „kísérlet” kíváncsi végrehajtójának, tán annyit tesz, hogy szívvel élünk, s nem pusztán azon racionalitás szerint, ami bele se fog semmibe, ha nem látja azonnal a megtérülő hasznát és ami egyetlen új úton sem indul el, mert az a félelem munkál benne, hogy mi lesz, ha kudarcot vall; - és ami által nem volna az ember egész történelme a barlangrajzoktól az Eiffel toronyig, és a művészi énje sem, hogy megkísértse, meghódítsa, majd megértse a Természetet.